Személyes bemutatkozás

Nevem Székely Gyula, a Vezetéstechnika Bt. cégalapítója vagyok. 1975 óta vezetek, és tíz éve dolgozom, mint vezetéstechnikai tréner, instruktor.

Négy éve hoztam létre saját cégemet, azzal a céllal, hogy hazánkban először, német minták alapján civilek számára elérhető áron tudjak saját szakmai elképzeléseim szerint közepes és nagysebességű tréningeket tartani autóvezetők számára. Szolgáltató cégként végzem tevékenységem.

Kemény munkával megszerzett tapasztalataimat, sajátos egyedi módszerek felhasználásával próbálom meg átadni, azon autóvezetők számára, akik szeretnének biztonságosabban, defenzívebben, okosabban vezetni. Hivatásomul választottam ezt a munkát, és azt gondolom azon kevés ember közé tartozom aki megtalálta helyét és feladatát e rohanó világunkban. Embert próbáló dolog amit csinálok, kellő alázattal, kitartással, és elhivatottsággal. Nem az a típus vagyok akinek papírjai vannak, hanem az aki komolyan gondolja.

Az út idáig nem volt egyszerű, köszönettel tartozom azoknak az embereknek, akik az első 850 általam tartott vezetéstechnikai kurzus során elfogadták fegyelmezett, célratörő megszállottságomat, és visszaigazolásaikkal akkor erősítettek meg, hogy jó úton járok, amikor mások azt akarták, hogy én is fogadjak el egy számomra ismeretlen értékrendet. Munkám során mindig azt vallottam, a lelkem odaadom, de nem eladó. Külön köszönet jár azoknak, akik megpróbáltak mindenféle eszközzel visszahúzni, akadályozni, azt gondolom ettől erősödtem meg igazán.

Megszerzett tapasztalataimat szeretném átadni a hozzám fordulóknak, és a saját szerény eszközeimmel hozzájárulni ahhoz, hogy egyre kevesebb embert veszítsünk el értelmetlenül az utakon.

Nincsenek hiú ábrándjaim, ha ma az országban lenne tíz komoly szakmai munkát végző, megfelelő biztonsági zónákkal kiépített vezetéstechnikai pálya, száztíz profi trénerrel, akkor is tizenöt év lenne legalább, mire az autós társadalom szemléletén látható nyomot hagynánk. De még mindig nem ebbe az irányba haladunk. Az állam, illetve a befektetők nem építették meg azokat a Képzési Központokat, ahol már legalább a friss jogosítványt szerzőknek meg lehetne mutatni mit is jelent a fizika, a valóságban mekkora felelősséget vállal aki beül az autóba. Naponta egymillió hazánkfia beül az autójába, elfordítja a kulcsot, és kövér gázzal elindul. Egy részüknek munkájához tartozik a havi 4-6 ezer kilométer lefutása, és közülük bizony évente több mint ezren nem érnek haza. Azok a szerencsések, akik olyan munkáltatónál vannak alkalmazásban, aki jól felfogott érdekében áldoz az alkalmazottainak ilyen irányú továbbképzésére, legalább kapnak egy esélyt a túlélésre. Mert nem akkor kell életükben először 90 km/h-ról vészfékezni, vagy hetvennél kikerülni egy szerencsétlen szabálytalankodót.

Azt gondolom jól tettem, hogy nem vártam az állam felébredő valós felelősségérzetére, vagy arra a befektetőre aki százmilliókat, vagy milliárdokat áldozna egy rendkívül hosszú idő alatt megtérülő befektetésre. Elindultam saját erőmből, azzal a meggyőződéssel, hogy érzem jó úton járok.

Azzal, hogy kizárólag saját erőmből, és saját tőkém felhasználásával létrehoztam egy Vezetéstechnikai Képzési Központot, a mai piaci viszonyok között elérhető áron lehetőséget tudok biztosítani azoknak a vezetőknek, akik már bekapcsolják a biztonsági övet, és pontosan tudják, a hátsó ülésen a gyerekülésben becsatolt gyermekük úgy fog vezetni ahogy ők, hiszen ők a minták.

Annak idején nekem szerencsém volt, és olyan családban nőttem fel, olyan mintákat láthattam, mint azt gondolom kevesen. Olyan példaképeket tudtam magam mellett, akik csak tették a dolgukat. Szívvel és lélekkel. Az élet igazolta vissza emberségüket. Részben innen tudok erőt meríteni, és az élen haladni, és talán másoknak is utat mutatni. Ez felelősség, ami vagy maga alá gyűr, vagy megerősít. Mint az élet, egyszer a tenyerén hord, aztán csak összemorzsol.

Mint az úton haladva.

Megyünk az autópályán, szól a zene, jó meleg van az autóban, kellemesen beszélgetünk, már meg sem kell állnunk a határnál, már azon jár az eszünk hogy a kis hegyi faluban vajon azt a szobát kapjuk-e ahonnan tavaly éppen ráláttunk a hófedte sípályára, tehát látszólag minden rendben van, az autó hangtalanul suhan 130-al velünk, majd kis idő múlva arra eszmélünk, hogy plédbe burkolózva ülünk az árokparton, körülöttünk mentősök és tűzoltók segítik ki a sérült autókból az embereket, halálos csend uralkodik, villognak a lámpák és néha odajön egy ember és németül kérdez valamit. Most még nem fáj semmink, de érezzük hogy percről percre egyre jobban eluralkodik rajtunk a fájdalom, és a kétségbeesés. Fölmerül az első kérdés, hogyan lehetett volna elkerülni, hogyan fordulhatott ez elő pont velünk? A csattanás előtti másodpercek filmje, és hangja meddig fog kísérteni minket, ez most már mindig így lesz? Pedig hány éve vezetek, és soha nem történt velem ilyen. Hiszen én jól vezetek, mindenki azt mondta.

Véleményem szerint néha nem árt azon elgondolkodni, hogy amikor beülünk az autóba és elfordítjuk a gyujtáskulcsot, elkezdünk közlekedni, sok más normával rendelkező honfitársunkkal együtt az utakon akár a megengedett sebességgel is, valójában mekkora kockázatot vállalunk. Van e olyan tevékenységünk ahol adott esetben ennyire kiszolgáltatottnak érezzük magunkat pillanatokra. Mit tudok tenni azért, hogy csökkentsem a kockázatot. Aki már egyszer idáig eljutott, és kialakul benne legalább a kellő alázat csírája, az már elkezd jó úton járni.

Azt gondolom félni nem szabad, inkább a félelemből csináljunk hajtóanyagot, és az autót mint eszközt ismerjük meg, tapasztaljuk meg hol vannak a kezelhetőségének határai, és hol vannak személyes teljesítőképességünk határai. Ne a forgalomban haladva, vagy a jeges, havas úton kelljen életünkben valamit egyből egyszer tized másodpercek alatt lereagálva hibátlanul megoldani. Komoly esély van arra, hogy ott, ez akkor nem fog hibátlanul sikerülni. Azért hoztam létre a Vezetéstechnikai Képzési Központot, hogy a már gondolkodó vezetőknek életszerű tempónál gyakorolva, biztonságos körülmények között megmutassam hol húzódnak a határok.

Ma szakmai munkám során, nagyon kevés emberrel dolgozom együtt. Csak saját nevelésű instruktorokkal dolgozom a pályán. Gyakorlatilag ez egy olyan műfaj, ahol nem lehet hibázni. A fokozott koncentráció, a rendkívüli munkabírás, monotónia tűrés, a magas stressz tűrő képesség, és a magas fájdalomküszöb, a kreativitás alaptételek. De kell hozzá még valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni, vagy körülírni. Sokan azt mondják ehhez tehetség kell, ami vagy van, vagy nincs, mások azt mondják egyszerűen hitelesnek kell lenni. A helyes választ még tíz év után sem tudom. Remélem újabb tíz év után választ tudok rá adni.

Azért dolgozom minden nap, hogy a

Tegnap útjain, már a holnap autójával közlekedő ma emberei közül, ne veszítsünk el senkit értelmetlenül.